Itt az 1. feji :)
1. fejezet
Átlagos vakációnak indult , pedig ez annál több volt. Az életem 180 fokos fordulatot vett. Mondhatni minden megváltozott, a családom, a barátaim... De legfőképpen, én magam. Azért ne szaladjunk annyira bele a sztoriba. Kezdjük is az elején…
-Nina!-kiáltott fel anyu- összepakoltál már?
-Huh…..majdnem! – fancsalodtam el.
-Vakációra az nem elég!
Nagy nehezen erőt vettem magamon, maximum üzemmódra kapcsoltam és rekord gyorsasággal dobáltam a cuccaimat a bőröndömbe.
Megye-e-e-e-ekk! – trappoltam le a lépcsőn.
Fáradtan rogytam le anyukám lába előtt.
– Nos, megérkeztünk-megérkeztünk? – húzta mosolyra a száját.
-Ih-geh-nh!-lihegtem fáradtan.
-Akkor indulhatunk? - tőlem csak egy fáradt mosolyra telt.
Fogtuk a terebélyes bőröndöket, és minden erőnkkel azon voltunk, hogy sikeresen (lehetőleg izomrándulás nélkül) megússzuk a cipekedést.
-Háháá! – sóhajtottam mikor az utolsót pakoltuk be.
Nehezen sikerült de sikerült. Ám akadt egy kis hiba.
-Ömmm… mi is beférünk?-vakargattam az állam.
Anyu is tanácstalanul nézett.
- Végülis, egy próbát megér!
Persze némi gyakorlattal könnyebben ment volna... De mik vagyunk mi? Profi -bemászok egy kis kocsiba az ablakon keresztül ugyanis ha kinyitom az ajtót minden fél óráig pakolgatott bőrön kidől- nevű sport rendszeres űzői? Vagyis, rövidebben nem szoktuk gyakorolni a BEKKAAKUHKAAMFÓPBK-t. Hű. Ez úgy hangzik mintha valaki lehajtott tetejű sportkocsikázás közben, egy fogkefével a szájában azt ordibálná, hogy:
– BEKAKÍTAM, FÚÚÚÚJ!
De úgy érzem erről már a kelleténél többet szövegeltem, úgyhogy térjünk vissza az eredeti témához. Szóval..
Elpöfögtünk Horvátországba… A külföldi utazás nem okozott gondot, ugyanis apukám horvát, így anyanyelvi szinten beszélek horvátul. De, térjünk is vissza az úthoz. Hát mit ne mondjak, anyu autója egy kicsit rozoga... és még enyhén fogalmaztam.
Tradíciónkhoz híven végig azon versenyeztünk (na jó 7 óra elteltével) , hogy ki látja meg először a tengert.
-És…. – mondtam miközben a tájat fürkésztem. Hirtelen megpillantottam egy naaagy kék valamit. – NYERTEM!!
-Már megint? – szontyolodott el.
Nekem viszont már egy győztes vigyor ült az arcomon. Hirtelen útelágazáshoz értünk. Az út szépen művelt volt, de másik sáros és kavicsos. Bár én először mocsárnak néztem. Szinte természetesnek vettem, hogy az első úton megyünk, de úgy látszik túl optimista vagyok:
-Itt is vagyunk!- fordultunk le. Döbbenet és elborzadás ült az arcomon.
-Miért? Ez valami vicc?! - kérdeztem mérgesen.
-Nem, csak... csak... azt hittem tetszeni fog. - válaszolt csalódottan.
-Ó, persze nagyon... aaa partszélén van? - próbáltam menteni a menthetőt.
-Hááát... Saját partrésze van-dobta be az adu ászt. Na, így már elégedetten dőltem hátra az ülésen. Nem kellett volna így örülnöm.
Tény, hogy eléggé optimista vagyok... az út után mire számíthattam volna? Egy kastélyra? Ugyan! Hogy lehettem ennyire naiv? Egy rémházban fogom tölteni a nyaramat! Egy büdös, dohos pókhálós, szellemekkel és még kitudjamivel teli házban! Ez azért már több a soknál! Hogy miért mondom ezt? Ugyanis egy kőkorszaki bánya háznál állt meg az autó. Persze, hogy még letörtebb legyek három volt belőle... a szomszédaink. Persze nem mondtam ki hangosan amit gondoltam ugyanis pár nő teregetett kint ruhákat. Bár ha nem magyarok valószínűleg nem is értették volna a szitkozódásom. De inkább nem kockáztatok.
-Dobar dan! /Jó napot/ - vetettem oda nekik, majd berontottam a középső házba. Nem kellett volna, ugyanis egy ismerős arccal találtam szembe magam...
