Megjött az első iromány. :) Ugyan ezt egy pályázatra írtam, remélem itt is megállná a helyét ;)
Út a Halálba
Futottam a parázsló rengetegben, az életemért küzdöttem, bár nem hittem, hogy túlélem. Azt mondják a remény hal meg utoljára. Ez esetben én már vesztettem. Pedig nem akartam. Újra szerettem volna nevetni, sírni, dühösnek lenni. Mosolyogni csak azért mert élek... Ez már nekem nem adatik meg... Minden oda veszett mikor ide jöttem. A Halálom Helyszínére. Mindig hallgattam az előérzéseimre most mégis becsaptak... Talán ez a végzetem? Egy villám miatt meghalni? A tűz martaléka lenni? Nem tudtam mit követtem el az életben, hogy ilyen sorsa jutottam...
Egy pillanatra mégis megálltam. Hátra pillantottam és sajnos pontosan az tárult elém amit már gondolatban elképzeltem.. Égő parázsdarabok röpködtek a levegőben ezzel még jobban terjesztve a tüzet. Feketére égett fák töredeztek a távolban és ártatlan állatok menekültek a biztos halál elől.. Nem így képzeltem azt a helyet ahol eltávozok az élők sorából. Egy kép jelent meg a szemem előtt...
Idős voltam, más szóval fogalmazva öreg. Az ágyamban feküdtem és ahhoz képest, hogy biztos voltam benne, hogy nemsokára meghalok, vidáman mosolyogtam. Ennek jó oka volt. Kárpótolt a tény, hogy a családtagjaim – gyermekeim, unokáim férjem,- és szemeikből csakúgy záporoztak a könnyek, néhányan még imákat is mormoltak...Szerettek engem.
De ez csak egy kép maradt. Örökkön-örökké. Mert már nincs visszaút. Szomorúan hajtottam le a fejem. Végig gondoltam.. Mindent. A szüleim jutottak először eszembe, ők segítették világra jöttömet, felneveltek, beszélni tanítottak. Rengeteget segítettek nekem az életben mégsem vártak köszöntet. A testvérem... Az én édes kis testvéreim, az 1 éves Mira és az 5 éves Vera, annyira fognak hiányozni a halálon túl... De hevesen megráztam a fejem, el kell, hogy felejtsem őket. A családomat... Most már teljes erőmből futottan, lehet , hogy nem fogom túlélni, de legalább megpróbálom...
Egyszer csak egy öreg, rozoga faviskót láttam meg a közelben szinte már azt is elnyelte a tűz. Ekkor egy vérfagyasztó sikolyt hallottam meg. Az omladozó ház felől jött. Nem tudtam ki az, még csak fogalmam sem volt róla. Csupán egyet tudtam: meg kell mentenem egy életet, akár sajátom árán is. Minden erőmet beleadva rohanni kezdtem és egy jól célzott rúgással betörtem az ajtót. Idegesen kapkodtam a fejem az apró szobában, aztán megláttam egy picurka lányt ahogy plüssmackóját szorongatja. Odafutottam hozzá és a szemébe néztem, majd bátorítóan megöleltem. Felkaptam a kezembe és eszeveszett rohanásba kezdtem. Ha a sajátomat nem is az Ő életét még megmenthetem... Hisz még előtte állt az élet, boldogság, szerelem, csalódások...
Nekem ebből már bőven jutott, és nem is kértem belőlük többet.16 év alatt eleget tanultam az életből. Nem emlékeztem már egy boldog pillanatra sem az életemből. A sok könnyzápor, szomorúság mind elfeleltette velem. Ráadásul ha meg is halok kinek hiányoznék? Barátaim nincsenek, testvéreim elfelejtenek... Szüleimnek? Talán... a gondolatmenetből egy nagy durranás ébresztett fel. A közelből jött, hogy pontosabb legyek az orrom elől.
Egy porrá égett fa zárta el a kimenekülő utat. Reménykedve néztem körül hátha találok még egy menekülési útvonalat, de hiába. Szomorúan rogytam le a talajra. Hát eljött ez is. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Fiatal vagyok, még élnem kéne... Ráadásul ha én feladom akkor elveszem egy kislány életét. Szörnyetegnek éreztem magam, és valóban az is voltam. Sajnos az ön szapulás folyamatát nem sikerült végig vinnem, mivel erős fájdalom nyílalt belém. Fura... Azt hittem, hogy a halál fájdalommentes … Az érzéstől, hogy ez a végzetem könnyek szöktek a szemembe. Bár tény, hogy ez semmin nem javított, azért jó volt kiereszteni minden fájdalmat ami egész életemben ért. Hirtelen eszembe jutott az aprócska lány, rémüldözve kerestem a tekintetemmel, de nem találtam... Csak a mackóját láttam, nem mertem elképzelni mi lett vele, pedig pontosan tudtam, hogyha itt önsajnálatba merülve ücsörgök a forró talajon, velem sem lesz másképp. De talán a sors akarta ezt... Újabb erős fájdalom ért. Szinte nem éreztem a lábamat, így aligha menekülhettem volna el. Már a karom sem engedelmeskedett nekem, mint egy rongybaba úgy terültem el a földön.
A kék eget kellett volna látnom rengeteg bolyhos felhővel tarkítva, de nem így volt. Egymásba hajlongó már-már szénné égett fákat láttam és sötét, szinte fekete égboltot. Még töprengtem volna az életemen, de a Sors úgy döntött hamarabb vet véget ennek a sajnálkozásnak. Láttam ahogy egy sötét felleg gyülekezik körülöttem, aztán már egy világító fénycsóva tartott felém... Éreztem ahogy az arcomat elborítja a fájdalom és utoljára sikoltok még egyet. Hallottam ahogy az eget a villámlás után jövő dörgés rázza meg, de mintha sátán kacaja lett volna. Még egyet pislantottam, majd lehunytam a szemem. Örökre.
Egy pillanatra mégis megálltam. Hátra pillantottam és sajnos pontosan az tárult elém amit már gondolatban elképzeltem.. Égő parázsdarabok röpködtek a levegőben ezzel még jobban terjesztve a tüzet. Feketére égett fák töredeztek a távolban és ártatlan állatok menekültek a biztos halál elől.. Nem így képzeltem azt a helyet ahol eltávozok az élők sorából. Egy kép jelent meg a szemem előtt...
Idős voltam, más szóval fogalmazva öreg. Az ágyamban feküdtem és ahhoz képest, hogy biztos voltam benne, hogy nemsokára meghalok, vidáman mosolyogtam. Ennek jó oka volt. Kárpótolt a tény, hogy a családtagjaim – gyermekeim, unokáim férjem,- és szemeikből csakúgy záporoztak a könnyek, néhányan még imákat is mormoltak...Szerettek engem.
De ez csak egy kép maradt. Örökkön-örökké. Mert már nincs visszaút. Szomorúan hajtottam le a fejem. Végig gondoltam.. Mindent. A szüleim jutottak először eszembe, ők segítették világra jöttömet, felneveltek, beszélni tanítottak. Rengeteget segítettek nekem az életben mégsem vártak köszöntet. A testvérem... Az én édes kis testvéreim, az 1 éves Mira és az 5 éves Vera, annyira fognak hiányozni a halálon túl... De hevesen megráztam a fejem, el kell, hogy felejtsem őket. A családomat... Most már teljes erőmből futottan, lehet , hogy nem fogom túlélni, de legalább megpróbálom...
Egyszer csak egy öreg, rozoga faviskót láttam meg a közelben szinte már azt is elnyelte a tűz. Ekkor egy vérfagyasztó sikolyt hallottam meg. Az omladozó ház felől jött. Nem tudtam ki az, még csak fogalmam sem volt róla. Csupán egyet tudtam: meg kell mentenem egy életet, akár sajátom árán is. Minden erőmet beleadva rohanni kezdtem és egy jól célzott rúgással betörtem az ajtót. Idegesen kapkodtam a fejem az apró szobában, aztán megláttam egy picurka lányt ahogy plüssmackóját szorongatja. Odafutottam hozzá és a szemébe néztem, majd bátorítóan megöleltem. Felkaptam a kezembe és eszeveszett rohanásba kezdtem. Ha a sajátomat nem is az Ő életét még megmenthetem... Hisz még előtte állt az élet, boldogság, szerelem, csalódások...
Nekem ebből már bőven jutott, és nem is kértem belőlük többet.16 év alatt eleget tanultam az életből. Nem emlékeztem már egy boldog pillanatra sem az életemből. A sok könnyzápor, szomorúság mind elfeleltette velem. Ráadásul ha meg is halok kinek hiányoznék? Barátaim nincsenek, testvéreim elfelejtenek... Szüleimnek? Talán... a gondolatmenetből egy nagy durranás ébresztett fel. A közelből jött, hogy pontosabb legyek az orrom elől.
Egy porrá égett fa zárta el a kimenekülő utat. Reménykedve néztem körül hátha találok még egy menekülési útvonalat, de hiába. Szomorúan rogytam le a talajra. Hát eljött ez is. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Fiatal vagyok, még élnem kéne... Ráadásul ha én feladom akkor elveszem egy kislány életét. Szörnyetegnek éreztem magam, és valóban az is voltam. Sajnos az ön szapulás folyamatát nem sikerült végig vinnem, mivel erős fájdalom nyílalt belém. Fura... Azt hittem, hogy a halál fájdalommentes … Az érzéstől, hogy ez a végzetem könnyek szöktek a szemembe. Bár tény, hogy ez semmin nem javított, azért jó volt kiereszteni minden fájdalmat ami egész életemben ért. Hirtelen eszembe jutott az aprócska lány, rémüldözve kerestem a tekintetemmel, de nem találtam... Csak a mackóját láttam, nem mertem elképzelni mi lett vele, pedig pontosan tudtam, hogyha itt önsajnálatba merülve ücsörgök a forró talajon, velem sem lesz másképp. De talán a sors akarta ezt... Újabb erős fájdalom ért. Szinte nem éreztem a lábamat, így aligha menekülhettem volna el. Már a karom sem engedelmeskedett nekem, mint egy rongybaba úgy terültem el a földön.
A kék eget kellett volna látnom rengeteg bolyhos felhővel tarkítva, de nem így volt. Egymásba hajlongó már-már szénné égett fákat láttam és sötét, szinte fekete égboltot. Még töprengtem volna az életemen, de a Sors úgy döntött hamarabb vet véget ennek a sajnálkozásnak. Láttam ahogy egy sötét felleg gyülekezik körülöttem, aztán már egy világító fénycsóva tartott felém... Éreztem ahogy az arcomat elborítja a fájdalom és utoljára sikoltok még egyet. Hallottam ahogy az eget a villámlás után jövő dörgés rázza meg, de mintha sátán kacaja lett volna. Még egyet pislantottam, majd lehunytam a szemem. Örökre.
Remélem tetszett!
Komikat! :D
Puszi ^^
Szia, nagyon tetszett a történet (: Igaz, eléggé szomorú :/ Linkcserét kérhetek? (:
VálaszTörlésSzia! Köszi, nem lesz ez mindig így, sort kerítek Happy Endes törikre is :) Persze, mehet a link csere :D
VálaszTörlés